nő-ember és szerelem egymást-kizárása 5
2010 szeptember 12. | Szerző: Roquentin
egy bokor alján megpillantotta a szalvétagyűrű csillogó intrika-köröcskéjét. megkerülte a tó sarkát, a bokor egy pillantásra eltűnt a szeme elől, de helyette valami sokkal idegesítőbb dologra esett a nézése: az alvó tó színén úszott egy lapos virág (a víz álom-centiméterekben aludt, a virág ugyanazon álom-távon belül milliméterekben), melynek szirmai között egy kék levélboríték hevert, az a levél, melyet új barátnőjétől kapott tegnap este. hogy került az ide? lehetetlen volt feltűnés nélkül eltüntetni onnan. hosszú horgászbotok kellettek volna, ha ki akarták volna húzni. a lány lekiáltott a teraszról: – hagyd. – majd rövid szünet után: – megvan? – a fiú tudta, hogy most még nem láthatja meg a nő onnan felülről az úszó levelet, mert a tó sarkában levő nagy, virágzó bokrok eltakarták, de ha egy kis szellő továbbhajtja, a tó közepe felé, a lépcsőkkel szemben, akkor okvetlenül észreveszi. követ nem hajíthat rá, úgysem találja el, és feltűnő. ecce flos fraudis: a hazugságából tündéri növény, nereidák vállpántja és tritonok visszakaphatatlan napellenzője lett. a két nő elfelejtette, csak a levél kékségét látta és a másiknak a hangját: – megvan?
a szalvétagyűrű ott hevert az orra előtt, de fizikai lehetetlenség volt hozzányúlnia, mikor annyira csak azt a borítékot szerette volna megfogni. mi csobbant a gyűrű gurulása végén, ha nincs a vízben, hanem itt a bokor alatt? volt-e valami tárgyilagos önállósága a két szeretőnek, vagy csak két hazugság reciprok viszonya volt a kettő: egymásra vonatkoztatva éltek, mint valami függvény, melynek egyik tagja azáltal lesz reális, hogy a másikat irrealizálja?
hirtelen úgy érezte, hogy egész szerelmi élete, melyben soha boldog nem volt, nem állt másból, mint ilyen hazugságfüggvényekből és értelmetlen tárgyakból, mint a kék levél. megnézte az óráját, és megállapította, hogy a felesége valószínűleg már régóta várja otthon: a kis aranyóra olyan volt a csuklóján, mint egy póráz; a pontos idő, mérhető percek mindig csak a feleséget, az otthon égő nagy gyanú-dinamó miniatűr transzformátorát jelentették a bőrén: ahányszor ránézett, mindig sokkal több volt rajta, mint várta és akarta; hiába próbálta a későségbe beleilleszteni a tavat, oszlopokat vagy szeretőjét, úgy találta, hogy a későség csak az ő csuklóján levő kiütés, olyan, mint egy injekció helyén támadó vörös heg, ahol a felesége szúrta beléje a „házi idő” csípős mérgét.
hirtelen lelapult a bokor mögé, mert úgy érezte, hogy ma semmi esetre sem kerülhet el valamiféle leleplezést. ki kit kivel? sorba vagy kihagyásosan? szerető a feleségre, szerető a másik szeretőre, feleség mind a két szeretőre? mind a három nő valami olyasfélét jelentett neki, amit „abszolút öröm”-nek is lehetne éppen leletezni. akarta-e valamelyiket tovább? nem. ha csak egyetlenegyszer meg lehetne mondani annak a nőnek, aki nélkül „nem tudunk élni”, hogy itt az „élet” szó nem praktikus, társadalmi értelemben veendő, hanem csakis a szerelem mindig szigetelten életen kívüli síkjában, akkor talán a praktikus értelemben vett életre is tudná most valamelyiket választani. de ezt soha nem mondjuk egyiknek sem a szemébe. a találkozó nem azért kell, mert az örök együttlét jelképe vagy töredéke, hanem mert találkozó. itt nem arról van szó, hogy a szerelem elmúlik, hogy a szerelem csak intermezzókat hív ki. hiszen épp ellenkezőleg, a szerelem mindig örök, csak nem társadalmi és óramutatói értelemben.
nő-ember és szerelem egymást-kizárása 4
2010 augusztus 24. | Szerző: Roquentin
a tó foltos felületén forró,
pontosan a vízhez szabott levegőréteg nehezedett, valami gáz alakú
Hélios-lepény, mint sír mellé készített halotti áldozat vagy útravaló. boldog
volt-e, vagy kétségbeesett? mikor érzelmi életünk tetőfokára érkezik, de az
érzés témáját, annak értelmi kísérőit hirtelen kirántják belőle, úgyhogy szinte
a tiszta lírai masszával állunk szemben, akkor fájdalom és öröm, halálos
rezignáció és sikító kéj, orgonáló kétely és szárnyat adó bizonyosság teljesen
egyformák, felismerhetetlenek.
egyszer elaludt régen éppen ebben
a kertben: mikor felébredt hajnali három óra tájban, nem látott mást, mint az
édeskés-szürke levegőt (távolságérzés, égkép és a szellő futása nyílt alsóruhái
között egyetlen közös benyomásba gyűltek) és óriási fekete leveleket
közvetlenül az arca fölött: nem tudta, hogy a párna bojtjai-e vagy gúnyból a
homlokába szórt szemét, az orgonabokor tavaszi levelei vagy egy óriási fészek
laza bordázata, melyek közé ismeretlen madár rabolta.
lépcső forró aljához (különös, hogy a téglák az izzadás dacára megtartották
poros-matt színüket) és körülnézett a víz mellett. a nimfák rosszul festett
haja nézhetett ki úgy, mint ez a bénán-tarka tó: egy sáv világoszöld, mint
egyes mákvirágok artemikus bibeháza, másik barna, mint az emészthetetlen
dióolaj. a mai napnál úgysem lesz szerelmében szerelmibb nap: mért ne nézne hát
egész szigorúan a szemébe? akar-e valamit a jövőben ettől a lánytól? semmit.
feldúlta egész életét, de nem azért, mert beleavatkozott, hanem éppenséggel
mert radikálisan kívül maradt.
Selbstbemalung/Selbstverstümmelung
2010 június 18. | Szerző: Roquentin
Günter Brus – Selbstbemalung/Selbstverstümmelung
1965
nő-ember és szerelem egymást-kizárása 3
2010 június 10. | Szerző: Roquentin
„ha valami nagyon van, sehogy se van”
– gondolta magában, mint egy közmondástervező paraszt, és fölkelt, hogy
megkeresse az elgurult szalvétagyűrűt. a lépcső nagyon szelíden lejtett,
úgyhogy igen hosszú volt. a lábai ugyan lefelé vitték, a szemével azonban kissé
felhajtotta a lépcső távoli végét, úgyhogy a piros téglagerezdek olyan alakot
vettek fel végeredményben, mint két fa közé akasztott hálós függőágy: mindig
lejjebb jutott, de szeme mégis fölfelé vitte. ezen szelíd és önellentmondó
homorúság után következett a tó éles és sima lejtője: csodálkozott, hogy noha a
perspektíva oly ferdére támasztotta, mint egy nyugágy meredek támláját, mégsem
ömlött ki belőle a víz. a víz piszkos volt, állott, barna meg zöld, élesen
elhatárolt foltokkal, csillogó és iszapos. az ember nem tudta, hogy az
örökkévalóság alakult költői idillé, vagy az abszolút sík precíziós modellje
posványodott mocsárrá. a tó jóval mélyebben feküdt, mint a lépcső vége, de
innen inkább magasabbnak látszott: a valóságos tenger üveges és kékszegény
szintje már toronymagasságban volt látható, mindenek fölött.
a nyugalom nagy sanszait válogathatta
az ember a medence mellett: a vízinövények természettudományos „múlt” –hangulatba
ringatták, a síkszerűség mondain-mértaniba, az oszlopok tükröződése szelíd
lélektani relativizmuson keresztül sugalmazta a pihenést: szabályos és
álomszerű, elegáns és agonikusan oszlott volt itt minden. lehetetlen volt a
tavat különválasztani a nőtől, és nem érezni, hogy szerelmében is ezek a
variációk fordultak elő: a nő szépsége néha csak az egészség szikrázó
automatája volt, nikkelezett és feszes sportrugó, néha meg lebegő fáradtság,
alvó vízinövény, az idő alakú lehetetlenség (vagyis „múlt”) lassan távolodó
aranyhálója, melyen nem akad fel soha semmi.
melyiket kereste hát a vágya? hogy
volt lehetséges, hogy ugyanaz a test egyszerre volt láppá alvadó idő és
öngyújtólángként villanó jelen? minden ölelésben benne lappangott ez a kettős
megfoghatatlanság és stanzákba mért meghazudtolás, mely a tóból sugárzott: a nő
valahova messze-messze úszott, mint az árba ejtett tékozló nád, minden ér és
ízület lassanként eltűnt, ahogy a végtelen távolban szürkülő spirális
csillagködök is idővel örökre eltűnnek majd teleszkópjaink bágyadt szorítású
lencséiből, és ugyanakkor annyira eltöltött, annyira itt volt és most volt,
hogy éppen a praesens üvegéle miatt lett meghódíthatatlan.
Joseph Beuys (Part 5/7)
2010 szeptember 17. | Szerző: Roquentin
Oldal ajánlása emailben
X